Halihellósziaakármi :3
Ahol jársz, az egy Csábításból Jeles Fanfiction blog :)
Ennyi elég is a dumából, nincs kedvem xD
Happy 1.fejezetet mindnekinek ^^
UI.: Bocsánat a fura elrendezésért, de openofficeba írom és ha átmásolom ilyen lesz ^^"
1.fejezet
Az
ébresztőm már úgy hatodszorra szólalt meg.
Hiába,
nem ért semmit, mert egyszerűen nem voltam hajlandó kikelni az
ágyból. Csak hallgattam ugyanazt a zenét egy teljes percig, minden
harmadik percben és a tengerkék falamat bámultam.
Nem
azért nem keltem fel, mert álmos voltam, hanem azért, mert
duzzogtam. Duzzogtam, mert nem akartam új suliba menni. Idén leszek
kilencedikes, elsős… Én leszek a szívatás központja, ráadásul
az osztályban is egymagam vagyok. Nincsenek barátaim az új
osztályban, ez az első évem ebben az iskolában. Egyetlen egy
embert ismerek: a bátyámat, aki végzős, ami azt jelenti, hogy
benne lesz abban a csapatban, akik kitalálják az elsősök
„beavatását”. És ez rossz. Nagyon rossz.
A
bátyám igazi rossz fiú, igazi bajkeverő, gyerekkorunkban sokat
civakodtunk, néha még verekedtünk is, de fura, mert amúgy jól
megvoltunk. Ha kellett kiálltunk egymásért, és többször volt,
hogy kisegítettük egymást, ráadásul együtt játszottunk a
játszótéren, és otthon is.
Aztán
felnőttünk.
A
kapcsolatunk megtartotta ezt a furcsa viszonyt, de sokat gúnyolódtunk
egymáson, szívattuk a másikat, néha még most is összeverekedtünk
akár a legapróbb dolgokon, a szüleink agyára mentünk, és
egyenesen féltek minket egyedül hagyni, amikor nekik messze kellett
utazniuk. De nem volt más választásuk, és egyelőre nem öltük
meg egymást, és nem is robbantottuk fel a házat. Egyelőre.
A
hátamra fordultam, és épp nyújtózkodni akartam, amikor egy párna
csattant az arcomba.
Felkelni,
kislány! – hallottam bátyám hangját az ágyam mellől. – Ha
én leszek az a srác, akinek a béna húga az első napon elkésik,
akkor rohadtul meg fogod szívni, azt előre elárulom.
Nem
akarok suliba menni – dünnyögtem bele a párnába és
eltávolítottam az arcomból. Visszafordultam az oldalamra, a fal
felé. Ha az első napomon nem megyek be, hanem lógok, legalább
megjegyeznek maguknak, hogy olyan vagyok, mint a bátyám.
Nem
maradhatott sokáig nyugtom, egy pohár hideg víz zúdult a
nyakamba. Felsikítottam, és felugrottam.
Castiel!!!
– kiabáltam dühösen, és neki ugrottam. A hajába
csimpaszkodtam, imádtam a haját tépni, hosszú volt, és könnyen
elérhető.
Annie!
– kiabált vissza a hangomat utánozva és megszorította a
csuklómat.
Minek
kellett nyakon öntened?!
Mert
olyan kedvem volt!
Magam
felé húztam, hogy le tudjam birkózni, de sajnos a dolgok nem úgy
sültek el, mint ahogy azt elképzeltem. Egy rövid közelharc és
párnacsapkodás után gyorsan fölém kerekedett és leszorított az
ágyba.
Kevés
vagy hozzám, kislány – vigyorgott.
Húzz
a francba! – kiáltottam dühösen. Felpattant és ráérősen
elindult kifelé. Felkaptam egy párnát és teljes erőből utána
hajítottam. – Tűnés!
Vigyorgott
egy sort a válla fölött, majd az ajtót becsapva távozott.
Fújtam
egyet, amikor ledobtam magam az ágyra, és megtöröltem az arcom a
takaróval. Már a reggelem is jól kezdődik. Nem akarok suliba
menni. Nagyon nem akarok.
~
° ~
Amint
beértünk a suli kapuján, te szépen megkeresed az osztályodat, a
tanárit, az igazgatót, a kabalát, nem érdekel, a lényeg, hogy
az útjaink elválnak, értetted? – szögezte le Castiel útban a
suli felé.
Vagyis,
amint a suliban vagyunk, megszűnök létezni számodra? – vontam
fel a szemöldököm.
Megszűnsz
a húgom lenni – pontosított. – Aztán hazafelé varázslatos
módon újra a vérrokonom leszel.
Éljen
a testvéri szeretet – emeltem fejmagasságba az öklöm gúnyosan.
Majd
csak boldogulok valahogy. Eddig is nélküle kellett megoldanom a
dolgaim. Lehet, hogy sokszor voltak pillanataink, amikor egymás
mellett voltunk, támogattuk, segítettük és ami a legfontosabb,
szerettük egymást, de már felnőttünk, és bár vannak dolgok
amiben hasonlítunk, néhány dologban különbözünk, és
esetenként kölcsönösen „szégyelljük” egymást. Hogy miért,
szerintem arra csak egy dolog adhat magyarázatot: mert testvérek
vagyunk.
Amint
elértük a nagykaput, Castiel szó nélkül elrobogott az egyik
irányba, magamra hagyva a nagy folyosón. Fogalmam sem volt merre
kell mennem, vagy mit kell csinálnom, de semmi baj. Megoldom ezt is
egyedül, ahogy mindig tettem.
Elindultam
előre, hogy keressek egy tanárt vagy legalábbis egy tanárit.
Félúton észrevettem, hogy a cipőfűzőm ki van kötődve és
valószínűleg így jöttem végig az utcán is. Fránya bakancs…
Leguggoltam, hogy gyorsan bekössem, majd amikor felálltam és
fejemet még mindig lehajtva elindultam előre, nekimentem valakinek.
Aucs. Fel se mertem nézni, csak láttam egy írótáblát a földre
hullani, a sebtében rátűzött papírköteg pedig szanaszét repült
a padlón. Hoppá.
Felnéztem
és egy szőke hajú fiút pillantottam meg, aki döbbenten pislogott
rám. Elvörösödtem és hátrébb ugrottam.
Bocsánat
– motyogtam, és leguggoltam, hogy segítsek neki összeszedni a
papírokat, aztán elhúzhassak a fenébe. Ennél rosszabbul nem is
kezdhetném a napomat, komolyan. Szó nélkül szedegettük a
papírokat, majd amikor felálltam és átnyújtottam neki, rá se
néztem.
Anna?
– szólalt meg hirtelen.
Hm?
– néztem rá kérdőn.
És
akkor esett le. Tudja a nevemet.
Honnan
tudod a nevemet? – kérdeztem szinte vádlón.
Nem
is emlékszel rám? – kérdezett vissza meglepetten.
Hadd
gondolkozzam… – Alaposan végigmértem. Szőke haj, aranybarna
szemek, fehér ing, kék nyakkendő, hivatalos megjelenés… nem,
még soha nem találkoztam vele. – Nem rémlik, hogy találkoztunk
volna – feleltem zavartan.
Ezt
nem mondod komolyan? Pedig mennyit játszottunk együtt
gyerekkorunkban! Amíg a bátyád a húgomat szórakoztatta én
mindig odamentem hozzád. Nem emlékszel semmire? – Egy pillanat….
Nathaniel?
– esett le hirtelen. Ó, tényleg… a srác a homokozóból, aki
mindig a húgát szívatta és tönkretette a játékait. Hogy
lehet, hogy ez a stréber-külsejű helyes fiú itt előttem ugyanaz
az ember?! Mi a fene történt pár év alatt?
Mosolyogva
bólintott.
Szia,
Annie. Nem is tudtam, hogy ide jársz.
Azért,
mert ez az első évem. Most kezdtem, és hogy őszinte legyek,
fogalmam sincs mit kéne tennem, vagy hova kellene mennem.
A
bátyád még csak nem is segített? – Megráztam a fejem.
Magamra
hagyott a bejáratnál. Jelenleg nincsen bátyám.
Végül
is, ez a viselkedés jellemző Castielre – sóhajtott.
Sosem
mondta, hogy egy iskolába jártok – jegyeztem meg.
Nem
vagyunk túl jóban, úgyhogy nem is gondoltam, hogy beszél rólam.
Mi
sem voltunk annyira jóban – jegyeztem meg keserűen. – Egy
csomószor piszkáltál a hajam miatt, amikor a húgodat már
megsirattad.
Na
igen, nem voltam egy kedves kisgyerek – túrt a hajába zavartan.
– Sajnálom, amiket akkor csináltam. Bocsánatot kérek
mindenért.
Nem
mintha számítana – vontam vállat. – De mi történt veled?
Nagyon megváltoztál.
Ezt
rólad is elmondhatom – mutatott rám. – Nem ilyen volt a
stílusod. És olyan szép fekete hajad volt, miért festetted
vörösre te is, mint Castiel?
Hallottál
már arról, amikor a kisebb gyerekek felnéznek az idősebb
testvérükre? Na, velem ez történt.
Most
csak viccelsz, ugye?
Dehogy.
Mellette nőttem fel, kellett valaki, akiről példát vehetek, és
hát a bátyám volt legközelebb – feleltem egyszerűen. – De
egyáltalán nem bánom. Bejön ez a stílus és szeretem ezt a
hajszínt is. És legalább van valami, amit Castiel bír bennem, és
amit néha még meg is dicsér.
Te
tudod – sóhajtotta. – Te is olyan problémás kölyök leszel,
mint ő?
Problémás
kölyök? – visszhangoztam a szavait nevetve. – Nem, nem leszek
bajkeverő. Annyira.
Annyira…
– ismételte. – Na mindegy. Akarod, hogy segítsek a
beiratkozással?
Beiratkozás?
Az nem készült még el?
Hát…
nem. Kell egy formanyomtatvány, egy igazolványkép és 25$ a
teljes beiratkozáshoz.
Frankó
– fújtam ki a levegőt.
A
papírjaidat megkereshetem neked, valószínűleg elkeveredett
valahol, ha nálad nincs, de igazolványképet nem csinálhatok
helyetted, és pénzt sem adhatok. Úgyhogy ezeket behoznád
holnapra?
Kénytelen
leszek, nem? – kérdeztem közömbösen. Utáltam, amikor
hivatalos dolgokkal nyaggattak. Minek kell itt ezeket bonyolítani?
De…
Gyere vissza suli után, és akkor odaadom a papírjaidat.
Vissza
hová?
A
DÖK-ös terembe – mutatott a mögötte levő ajtóra. Ebben a
pillanatban megszólalt a csengő. Ó a fenébe, el fogok késni.
Azt
hiszem ideje menned. Elkésel az első napodon. Ebben ne akarj olyan
lenni, mint a bátyád – nézett rám szigorúan.
Miért
ne? – kérdeztem vigyorogva. Sóhajtott. Már megint.
Örülök,
hogy találkoztunk, Annie. Később találkozunk! – Azzal el is
tűnt… és én csak akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem
megkérdezni, mit kéne most csinálnom, vagy merre kéne mennem.
Áááá ne máááár! Egyszerűbb lett volna otthon maradni. És
most is egyszerűbb lenne elbújni egy takarítószertárban egészen
suli végéig.
Végül
is nem a szertárt választottam, hanem az udvart. Úgy gondoltam,
valahol itt elbújok a következő szünetig, amikor is elkapok egy
tanárt, aki teremből lép majd ki.
A
tervem azonban megváltozott, amikor az udvaron megpillantottam
Castielt. A parancsára fittyet hányva odarohantam hozzá.
Castiel!
– szólaltam meg. Mogorván rám nézett.
Te
meg ki a fene vagy? – kérdezte karba tett kézzel.
Ne
hülyéskedj már! – Rávágtam a karjára. – Segíts már egy
kicsit. Nem tudom hova kell mennem, de már becsöngettek, úgyhogy
nem fogom felkeresni a tanárit.
Mi
a fenét csináltál te ennyi ideig, hogy még mindig nem találtad
meg a helyed? – kérdezte felvont szemöldökkel.
Összefutottam
Nathaniellel és beszélgettünk egy kicsit. – A fiú nevére
felvillant a szeme, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.
– Nem is mondtad, hogy suliba jártok. Én meg fel sem ismertem…
Miért
álltál le beszélgetni azzal a lúzerrel? Arra tanítottalak, hogy
állj le minden idiótával?
Te
nem tanítottál semmire, mindig egyedül hagytál… – jegyeztem
meg.
Mégis
olyan lettél, mint én – vigyorgott büszkén és gúnyosan
megpaskolta a fejem búbját. Elkaptam a csuklóját.
Ezt
ne csináld többet, nem vagyok már kislány! – szóltam rá. Még
mindig vigyorogva kitépte a kezét a szorításomból. – És
mégis mi bajod van Nathaniellel?
Ki
ne mondd még egyszer a nevét! A lényeg, hogy nem kedvelem és
kész. És te se beszélgess vele…
De
hát...
Mondom
ne.
Majd
biztos engedelmeskedek is neked…
Én
meg majd biztos segítek neked megtalálni amit keresel.
Nem
kéne már órán lenned? – kérdeztem gúnyosan.
Na
és neked? – Vállat vontam. - Ki
a fenét érdekel. Gyere, meghúzzuk magunkat egy szertárban. –
Én is pont erre gondoltam.
Na
mi van, hirtelen megint a húgod lettem?
Semmi
ilyet nem mondtam, kislány – pöckölte meg a homlokom és zsebre
tett kézzel elindult befelé.
Hé!
– Nekifutásból a hátára ugrottam. – Ezért most cipelned
kell befelé – jelentettem ki.
Akkor
kapaszkodj, mert én ugyan el nem kaplak, ha leesel.
Ne
is reménykedj.
Lábaimmal
szorosan kapaszkodtam, kezeimmel ismét a hajába csimpaszkodtam.
Gyí
te paci! – kiáltottam. Morgolódva nyúlt hátra, hogy elkaphassa
az én hajamat is, ami hosszabb volt, mint az övé, és jelenleg
kényelmes távolságban volt tőle, hogy megkaparinthassa és
húzogathassa.
Hülye
lány – morogta, de vigyorgott. Én is vigyorogtam. Na ez az az
időnkénti eset, amikor kijövünk egymással. Legszívesebben
megölnénk egymást, miközben úgy szórakozunk együtt, mint
régen a játszótéren.