1.fejezet

Halihellósziaakármi :3
Ahol jársz, az egy Csábításból Jeles Fanfiction blog :)
Ennyi elég is a dumából, nincs kedvem xD
Happy 1.fejezetet mindnekinek ^^

UI.: Bocsánat a fura elrendezésért, de openofficeba írom és ha átmásolom ilyen lesz ^^"

1.fejezet

Az ébresztőm már úgy hatodszorra szólalt meg.

Hiába, nem ért semmit, mert egyszerűen nem voltam hajlandó kikelni az ágyból. Csak hallgattam ugyanazt a zenét egy teljes percig, minden harmadik percben és a tengerkék falamat bámultam.

Nem azért nem keltem fel, mert álmos voltam, hanem azért, mert duzzogtam. Duzzogtam, mert nem akartam új suliba menni. Idén leszek kilencedikes, elsős… Én leszek a szívatás központja, ráadásul az osztályban is egymagam vagyok. Nincsenek barátaim az új osztályban, ez az első évem ebben az iskolában. Egyetlen egy embert ismerek: a bátyámat, aki végzős, ami azt jelenti, hogy benne lesz abban a csapatban, akik kitalálják az elsősök „beavatását”. És ez rossz. Nagyon rossz.

A bátyám igazi rossz fiú, igazi bajkeverő, gyerekkorunkban sokat civakodtunk, néha még verekedtünk is, de fura, mert amúgy jól megvoltunk. Ha kellett kiálltunk egymásért, és többször volt, hogy kisegítettük egymást, ráadásul együtt játszottunk a játszótéren, és otthon is.

Aztán felnőttünk.

A kapcsolatunk megtartotta ezt a furcsa viszonyt, de sokat gúnyolódtunk egymáson, szívattuk a másikat, néha még most is összeverekedtünk akár a legapróbb dolgokon, a szüleink agyára mentünk, és egyenesen féltek minket egyedül hagyni, amikor nekik messze kellett utazniuk. De nem volt más választásuk, és egyelőre nem öltük meg egymást, és nem is robbantottuk fel a házat. Egyelőre.

A hátamra fordultam, és épp nyújtózkodni akartam, amikor egy párna csattant az arcomba.

• Felkelni, kislány! – hallottam bátyám hangját az ágyam mellől. – Ha én leszek az a srác, akinek a béna húga az első napon elkésik, akkor rohadtul meg fogod szívni, azt előre elárulom.
• Nem akarok suliba menni – dünnyögtem bele a párnába és eltávolítottam az arcomból. Visszafordultam az oldalamra, a fal felé. Ha az első napomon nem megyek be, hanem lógok, legalább megjegyeznek maguknak, hogy olyan vagyok, mint a bátyám.

Nem maradhatott sokáig nyugtom, egy pohár hideg víz zúdult a nyakamba. Felsikítottam, és felugrottam.

• Castiel!!! – kiabáltam dühösen, és neki ugrottam. A hajába csimpaszkodtam, imádtam a haját tépni, hosszú volt, és könnyen elérhető.
• Annie! – kiabált vissza a hangomat utánozva és megszorította a csuklómat.
• Minek kellett nyakon öntened?!
• Mert olyan kedvem volt!

Magam felé húztam, hogy le tudjam birkózni, de sajnos a dolgok nem úgy sültek el, mint ahogy azt elképzeltem. Egy rövid közelharc és párnacsapkodás után gyorsan fölém kerekedett és leszorított az ágyba.

• Kevés vagy hozzám, kislány – vigyorgott.
• Húzz a francba! – kiáltottam dühösen. Felpattant és ráérősen elindult kifelé. Felkaptam egy párnát és teljes erőből utána hajítottam. – Tűnés!

Vigyorgott egy sort a válla fölött, majd az ajtót becsapva távozott.

Fújtam egyet, amikor ledobtam magam az ágyra, és megtöröltem az arcom a takaróval. Már a reggelem is jól kezdődik. Nem akarok suliba menni. Nagyon nem akarok.

~ ° ~

• Amint beértünk a suli kapuján, te szépen megkeresed az osztályodat, a tanárit, az igazgatót, a kabalát, nem érdekel, a lényeg, hogy az útjaink elválnak, értetted? – szögezte le Castiel útban a suli felé.
• Vagyis, amint a suliban vagyunk, megszűnök létezni számodra? – vontam fel a szemöldököm.
• Megszűnsz a húgom lenni – pontosított. – Aztán hazafelé varázslatos módon újra a vérrokonom leszel.
• Éljen a testvéri szeretet – emeltem fejmagasságba az öklöm gúnyosan.

Majd csak boldogulok valahogy. Eddig is nélküle kellett megoldanom a dolgaim. Lehet, hogy sokszor voltak pillanataink, amikor egymás mellett voltunk, támogattuk, segítettük és ami a legfontosabb, szerettük egymást, de már felnőttünk, és bár vannak dolgok amiben hasonlítunk, néhány dologban különbözünk, és esetenként kölcsönösen „szégyelljük” egymást. Hogy miért, szerintem arra csak egy dolog adhat magyarázatot: mert testvérek vagyunk.

Amint elértük a nagykaput, Castiel szó nélkül elrobogott az egyik irányba, magamra hagyva a nagy folyosón. Fogalmam sem volt merre kell mennem, vagy mit kell csinálnom, de semmi baj. Megoldom ezt is egyedül, ahogy mindig tettem.

Elindultam előre, hogy keressek egy tanárt vagy legalábbis egy tanárit. Félúton észrevettem, hogy a cipőfűzőm ki van kötődve és valószínűleg így jöttem végig az utcán is. Fránya bakancs… Leguggoltam, hogy gyorsan bekössem, majd amikor felálltam és fejemet még mindig lehajtva elindultam előre, nekimentem valakinek. Aucs. Fel se mertem nézni, csak láttam egy írótáblát a földre hullani, a sebtében rátűzött papírköteg pedig szanaszét repült a padlón. Hoppá.

Felnéztem és egy szőke hajú fiút pillantottam meg, aki döbbenten pislogott rám. Elvörösödtem és hátrébb ugrottam.

• Bocsánat – motyogtam, és leguggoltam, hogy segítsek neki összeszedni a papírokat, aztán elhúzhassak a fenébe. Ennél rosszabbul nem is kezdhetném a napomat, komolyan. Szó nélkül szedegettük a papírokat, majd amikor felálltam és átnyújtottam neki, rá se néztem.
• Anna? – szólalt meg hirtelen.
• Hm? – néztem rá kérdőn.

És akkor esett le. Tudja a nevemet.

• Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem szinte vádlón.
• Nem is emlékszel rám? – kérdezett vissza meglepetten.
• Hadd gondolkozzam… – Alaposan végigmértem. Szőke haj, aranybarna szemek, fehér ing, kék nyakkendő, hivatalos megjelenés… nem, még soha nem találkoztam vele. – Nem rémlik, hogy találkoztunk volna – feleltem zavartan.
• Ezt nem mondod komolyan? Pedig mennyit játszottunk együtt gyerekkorunkban! Amíg a bátyád a húgomat szórakoztatta én mindig odamentem hozzád. Nem emlékszel semmire? – Egy pillanat….
• Nathaniel? – esett le hirtelen. Ó, tényleg… a srác a homokozóból, aki mindig a húgát szívatta és tönkretette a játékait. Hogy lehet, hogy ez a stréber-külsejű helyes fiú itt előttem ugyanaz az ember?! Mi a fene történt pár év alatt?

Mosolyogva bólintott.

• Szia, Annie. Nem is tudtam, hogy ide jársz.
• Azért, mert ez az első évem. Most kezdtem, és hogy őszinte legyek, fogalmam sincs mit kéne tennem, vagy hova kellene mennem.
• A bátyád még csak nem is segített? – Megráztam a fejem.
• Magamra hagyott a bejáratnál. Jelenleg nincsen bátyám.
• Végül is, ez a viselkedés jellemző Castielre – sóhajtott.
• Sosem mondta, hogy egy iskolába jártok – jegyeztem meg.
• Nem vagyunk túl jóban, úgyhogy nem is gondoltam, hogy beszél rólam.
• Mi sem voltunk annyira jóban – jegyeztem meg keserűen. – Egy csomószor piszkáltál a hajam miatt, amikor a húgodat már megsirattad.
• Na igen, nem voltam egy kedves kisgyerek – túrt a hajába zavartan. – Sajnálom, amiket akkor csináltam. Bocsánatot kérek mindenért.
• Nem mintha számítana – vontam vállat. – De mi történt veled? Nagyon megváltoztál.
• Ezt rólad is elmondhatom – mutatott rám. – Nem ilyen volt a stílusod. És olyan szép fekete hajad volt, miért festetted vörösre te is, mint Castiel?
• Hallottál már arról, amikor a kisebb gyerekek felnéznek az idősebb testvérükre? Na, velem ez történt.
• Most csak viccelsz, ugye?
• Dehogy. Mellette nőttem fel, kellett valaki, akiről példát vehetek, és hát a bátyám volt legközelebb – feleltem egyszerűen. – De egyáltalán nem bánom. Bejön ez a stílus és szeretem ezt a hajszínt is. És legalább van valami, amit Castiel bír bennem, és amit néha még meg is dicsér.
• Te tudod – sóhajtotta. – Te is olyan problémás kölyök leszel, mint ő?
• Problémás kölyök? – visszhangoztam a szavait nevetve. – Nem, nem leszek bajkeverő. Annyira.
• Annyira… – ismételte. – Na mindegy. Akarod, hogy segítsek a beiratkozással?
• Beiratkozás? Az nem készült még el?
• Hát… nem. Kell egy formanyomtatvány, egy igazolványkép és 25$ a teljes beiratkozáshoz.
• Frankó – fújtam ki a levegőt.
• A papírjaidat megkereshetem neked, valószínűleg elkeveredett valahol, ha nálad nincs, de igazolványképet nem csinálhatok helyetted, és pénzt sem adhatok. Úgyhogy ezeket behoznád holnapra?
• Kénytelen leszek, nem? – kérdeztem közömbösen. Utáltam, amikor hivatalos dolgokkal nyaggattak. Minek kell itt ezeket bonyolítani?
• De… Gyere vissza suli után, és akkor odaadom a papírjaidat.
• Vissza hová?
• A DÖK-ös terembe – mutatott a mögötte levő ajtóra. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Ó a fenébe, el fogok késni.
• Azt hiszem ideje menned. Elkésel az első napodon. Ebben ne akarj olyan lenni, mint a bátyád – nézett rám szigorúan.
• Miért ne? – kérdeztem vigyorogva. Sóhajtott. Már megint.
• Örülök, hogy találkoztunk, Annie. Később találkozunk! – Azzal el is tűnt… és én csak akkor jöttem rá, hogy elfelejtettem megkérdezni, mit kéne most csinálnom, vagy merre kéne mennem. Áááá ne máááár! Egyszerűbb lett volna otthon maradni. És most is egyszerűbb lenne elbújni egy takarítószertárban egészen suli végéig.

Végül is nem a szertárt választottam, hanem az udvart. Úgy gondoltam, valahol itt elbújok a következő szünetig, amikor is elkapok egy tanárt, aki teremből lép majd ki.

A tervem azonban megváltozott, amikor az udvaron megpillantottam Castielt. A parancsára fittyet hányva odarohantam hozzá.

• Castiel! – szólaltam meg. Mogorván rám nézett.
• Te meg ki a fene vagy? – kérdezte karba tett kézzel.
• Ne hülyéskedj már! – Rávágtam a karjára. – Segíts már egy kicsit. Nem tudom hova kell mennem, de már becsöngettek, úgyhogy nem fogom felkeresni a tanárit.
• Mi a fenét csináltál te ennyi ideig, hogy még mindig nem találtad meg a helyed? – kérdezte felvont szemöldökkel.
• Összefutottam Nathaniellel és beszélgettünk egy kicsit. – A fiú nevére felvillant a szeme, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna. – Nem is mondtad, hogy suliba jártok. Én meg fel sem ismertem…
• Miért álltál le beszélgetni azzal a lúzerrel? Arra tanítottalak, hogy állj le minden idiótával?
• Te nem tanítottál semmire, mindig egyedül hagytál… – jegyeztem meg.
• Mégis olyan lettél, mint én – vigyorgott büszkén és gúnyosan megpaskolta a fejem búbját. Elkaptam a csuklóját.
• Ezt ne csináld többet, nem vagyok már kislány! – szóltam rá. Még mindig vigyorogva kitépte a kezét a szorításomból. – És mégis mi bajod van Nathaniellel?
• Ki ne mondd még egyszer a nevét! A lényeg, hogy nem kedvelem és kész. És te se beszélgess vele…
• De hát...
• Mondom ne.
• Majd biztos engedelmeskedek is neked…
• Én meg majd biztos segítek neked megtalálni amit keresel.
• Nem kéne már órán lenned? – kérdeztem gúnyosan.
• Na és neked? – Vállat vontam. - Ki a fenét érdekel. Gyere, meghúzzuk magunkat egy szertárban. – Én is pont erre gondoltam.
• Na mi van, hirtelen megint a húgod lettem?
• Semmi ilyet nem mondtam, kislány – pöckölte meg a homlokom és zsebre tett kézzel elindult befelé.
• Hé! – Nekifutásból a hátára ugrottam. – Ezért most cipelned kell befelé – jelentettem ki.
• Akkor kapaszkodj, mert én ugyan el nem kaplak, ha leesel.
• Ne is reménykedj.

Lábaimmal szorosan kapaszkodtam, kezeimmel ismét a hajába csimpaszkodtam.

• Gyí te paci! – kiáltottam. Morgolódva nyúlt hátra, hogy elkaphassa az én hajamat is, ami hosszabb volt, mint az övé, és jelenleg kényelmes távolságban volt tőle, hogy megkaparinthassa és húzogathassa.
• Hülye lány – morogta, de vigyorgott. Én is vigyorogtam. Na ez az az időnkénti eset, amikor kijövünk egymással. Legszívesebben megölnénk egymást, miközben úgy szórakozunk együtt, mint régen a játszótéren.